Durica Katarina - A rendes lányok csendben sírnak - Renike kritikája

Sziasztok! Ma egy olyan regényről lesz szó, amelynek nem könnyű a témája és pont ezért nyújtott felejthetetlen élményt. Bátran kijelenthetem, hogy A rendes lányok csendben sírnak életem egyik legkiemelkedőbb olvasmánya volt. Le sem tudtam tenni, amíg a végére nem értem, egy nap alatt elolvastam.

Alapadatok a könyvről:

Írta:  Durica Katarina
Címe: A rendes lányok csendben sírnak
Kiadta:  Libri
Mikor?: 2018
Hány oldal?: 316
Fülszöveg: A ​szerelmi szállal átszőtt regényben a 90-es évek dunaszerdahelyi maffiauralmának eseményei elevenednek meg.
A történet három nő életútján keresztül bontakozik ki, akik ugyanabban a nyolcemeletes panelházban laknak.
Júlia fodrászként dolgozik. Látszólag gondtalan életet él rendőr férjével és kisfiával, amikor váratlanul betoppan a szalonba András. Miközben a városban tombol a pokol, és fellángolnak a szlovák nacionalista érzések, az asszony magánéletében is eluralkodik a káosz. A nő, akinek egész addigi élete kötelezettségekkel és szorongással teli, felszabadultnak érzi magát a különleges vendég mellett. Az érzés kölcsönös, s bár mindketten megpróbálnak gátat vetni vonzalmuknak, a szerelem ereje erősebb.
Hilda a Júlia alatti lakásban él. Külföldi továbbtanulásról és bulikról álmodozik, de mindez lehetetlen egy olyan városban, ami a helyi maffia megszállása alatt van.
A nyugdíjas Erzsi, a hetedikről, a tévésorozatokban keresi azt a boldogságot, ami egész életében elkerülte. Tehetetlenül nézi végig, ahogy Ricsi fiából véreskezű maffiózó lesz, és hogy a csallóközi álmos kisváros 1997-ben a rettegés szinonimájává válik.

„A nincs kreatívvá teszi az embert!”

Azt már többször is említettem a blogon, hogy szlovákiai magyar vagyok. Azért is keltette fel a figyelmemet a könyv, mert Dunaszerdahelyen játszódik, ráadásul olyan valós dolgok is szerepet kapnak benne, amelyek az egész országot megrendítették a 90-es években. A védelmi pénz szedése és a nőkkel szembeni erőszakos cselekmények mindennaposak voltak az országban. Az írónő rengeteg interjút készített, rendesen utánajárt a témának.

Szeretném a borítóval kezdeni. A női arckép, a színek és a cím tipográfiája is átadja, hogy mire is számíthatunk. Tudom, hogy nem a borító a lényeg, de itt nagyon el lett találva.
A könyv, mint azt már a fülszövegben is megtudhattuk, három nő köré épül. Júlia, Hilda és Erzsi életén keresztül bepillantást nyerhetünk abba, milyen is volt az élet Dunaszerdahelyen.
Mielőtt még belemennék a cselekménybe, szeretném elmondani, hogy végre egy könyv, ahol egyszer sem kellett megnézem a lábjegyzetet, hogy tudjam, mi is a szó jelentése. Lehet, hogy nektek nem mondanak semmit a "tyepláki", "botaszki", "hranolki" és "párki" szavak, de nekünk, szlovákiai magyaroknak ezek már részei a mindennapi életünknek. Rengeteg szót átvettünk a szlovák nyelvből és napi szinten használjuk őket. Ettől az egésztől csak még közelebb éreztem a történetet magamhoz.

Hilda a legfiatalabb a három nézőpontkarakter közül. Az írónő nagyon hitelesen ábrázolja a lányt, volt, amikor megmosolyogtatott a viselkedése és volt, amikor vissza kellett nyelnem a könnyeimet. Hilda tipikus tinédzser: újságokat olvas, szabadidejét a barátnőivel tölti vagy a könyvtárba indul, hogy találjon valami olvasnivalót magának. Iskolába jár, ahol egyre többször pillantják meg a diákok a sötét autókat és az aranyláncot viselő férfiakat.

Júlia fejezeteit szerettem a legjobban. Talán azért, mert az ő részeiben kapott a legtöbb hangsúlyt a romantika. A nő megismerkedik egy nála jóval fiatalabb férfival, akit nem bír kiverni a fejéből és akivel egyre több időt szeretne eltölteni. Ezzel nem is lenne baj, de a nő férjnél van, ráadásul egy kisfiú anyukája.

Júlia férje rendőr. Rengetegszer vitatkoznak azon, hogy a férfi miért nem tesz semmit a várost sakkban tartó maffia ellen, amikor a szeme láttára történnek a bűncselekmények.

A fodrászszalonban, ahol Júlia dolgozik rengetegen megfordulnak. Olyan emberek, akikkel valami szörnyűség történt, amiben szintén benne volt a keze az alvilágnak. Néha már nem is azért érkeznek a vendégek, hogy a frizurájukat rendbe tegyék, hanem azért, hogy egy kicsit könnyítsenek a lelkükön.

Erzsi a legidősebb karakterünk. Ő amolyan nénike a szomszédból típus, akivel már mindannyian találkozhattunk az életünk során, én legalábbis igen. Erzsinek egyhangúak a napjai: kimegy a temetőre, hogy megtisztítsa férje sírját, lemegy a boltba, vagy a kedvenc sorozatát bámulja a tévében. A fiával, Ricsivel alig találkozik, mert az szinte sosincs otthon. Ha meg otthon van, akkor is állandóan veszekednek. Ricsinek sok pénze van, és az anyja tudja jól, hogy miből szerzi, mégsem tud ellene tenni semmit.

Miközben olvastam a könyvet, végig ott volt bennem a feszültség, hogy itt akármelyik pillanatban életek mehetnek tönkre, elég egy rossz szó vagy nézés, és elszabadul a pokol. Bár néha még ennyi sem kellett. Szörnyű belegondolni, hogy a regényben leírtak mind megtörténtek, ráadásul nem valahol távol, a nagyvilágban, hanem abban az országban, ahol én is élek.

Nem győzöm elégszer ragozni, hogy mennyire mély benyomást tett rám ez a könyv. Kellett pár nap, amíg össze tudtam szedni a gondolataimat.

Vannak olyan könyvek, amiket az ember sosem felejt el. A rendes lányok csendben sírnak is ilyen. Köszönöm az írónőnek, hogy megírta. Remélem, hogy rengetegen a kezükbe veszik és elolvassák. Hiba lenne kihagyni.